A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontjának Politika- és Államelméleti Kutatóintézete a 2025–2026. tanévben kétszer hat alkalomból álló szemináriumsorozatot rendezett „Vitatott múlt: Hősök, dátumok és narratívák a magyar történelemben” címmel. A beszélgetések során a magyar politikatörténet és politikai gondolkodás jelentős historiográfiai vitáit járták körül az intézet kutatói és a meghívott beszélgetőpartnerek Hunyadi Mátyás halálától és a mohácsi csatavesztéstől egészen Magyarország 1944. márciusi német megszállásáig.
Az érdeklődő közönség számára is nyitott programsorozat középpontjában olyan történelmi szereplők, sorsfordítónak tekintett, emblematikus dátumok és egymással versengő történeti narratívák álltak, amelyek a tudományos kutatás és a magyar nemzeti emlékezet szempontjából is meghatározók. A sorozat célja tehát nem valamely egységes vagy kizárólagos történelmi értelmezés kialakítása volt, hanem annak bemutatása, hogy a jól ismert évszámokhoz és személyekhez kapcsolódó jelentések maguk is történetileg változó konstrukciók. Arra kerestük a választ, hogy egy-egy esemény mikor és miért válik történelmi cezúrává, miként alakulnak ki a „hősökről”, kudarcokról és sikerekről szóló elbeszélések, továbbá hogyan árnyalják vagy adott esetben írják át ezeket az újabb kutatási eredmények.
Minden alkalomra két-két kutatót kértünk fel beszélgetőpartnerként. A résztvevők különböző kutatási területeket, módszertani megközelítéseket és esetenként eltérő értelmezéseket képviseltek, lehetővé téve az esemény- és politikatörténeti horizont mellett és azon túl az eszme- és fogalomtörténeti, olykor pedig társadalomtörténeti, jogtörténeti és diplomáciatörténeti, mindezeken túl pedig az emlékezettörténeti nézőpontok összekapcsolását. A beszélgetések moderátori feladatait a nyitóalkalom során Hörcher Ferenc kutatóprofesszor, az NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet vezetője, a további alkalmak esetében Schvéd Brigitta, a Kutatóintézet tudományos segédmunkatársa látta el.
A 2025. őszi félév, egyben pedig a teljes sorozat nyitóalkalma az 1526. évi mohácsi csatavesztést állította a középpontba. C. Tóth Norbert (kutatócsoport-vezető, Magyar Medievisztikai Kutatócsoport) és Varga Szabolcs (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) részvételével arra kerestük a választ, hogy Mohács mennyiben tekinthető önmagában is korszakhatárnak, és mennyiben képezte a Magyar Királyság hosszabb távú politikai, katonai és dinasztikus válságfolyamatának részét. A beszélgetés érintette a vereség okairól, II. Lajos király szerepéről és haláláról, a magyar hadvezetés lehetőségeiről, valamint Szapolyai János távolmaradásáról kialakult értelmezéseket is. Külön figyelmet kapott a „mohácsi vész” emlékezeti konstrukciója; az a folyamat, amelynek során a csata nem csupán katonai vereséggé, hanem a középkori magyar állam bukása és a nemzeti tragédia történelmi jelképévé vált. A téma nem is lehetne aktuálisabb az 1526. évi csata közelgő 500. évfordulója és a 2026-os Mohács 500 emlékév fényében, amely a tudományos kutatásban és a szélesebb történelmi nyilvánosságban egyaránt új lendületet adott 1526 következményei és emlékezete kapcsán mindezek újragondolásának.
Az őszi félév második beszélgetésének résztvevői G. Etényi Nóra (habilitált egyetemi docens, ELTE BTK) és Bene Sándor (tudományos tanácsadó, ELTE HTK Irodalomtudományi Kutatóintézet – tanszékvezető egyetemi docens, KRE BTK) voltak. Az alkalom Zrínyi Miklós személyét, politikai és irodalmi életművét, továbbá 1664-ben bekövetkezett halálának körülményeit vizsgálta, mindazonáltal kitért az 1660-as évtized tágabb politikatörténeti összefüggéseire is. A beszélgetés során Zrínyi egyszerre jelent meg magyar és horvát főúrként, a Habsburg Monarchia arisztokratájaként, katonai vezetőként, politikai gondolkodóként és költőként; többes lojalitása, mely az újabb történeti kutatás számára már nem ismeretlen, egyben arra is rámutatott, hogy személye nehezen illeszthető bele az utókor kizárólagosan „nemzeti” vagy „udvarellenes” kategóriáiba.
Az 1663–1664. évi háború, a téli hadjárat és a vasvári béke nemzetközi összefüggései mellett szó esett a Zrínyi halálát övező két legismertebb narratíváról, a vadászbalesetként, illetve politikai merényletként történő értelmezésről is. A beszélgetőpartnerek kitértek arra, miként keletkezett és erősödött meg a gyilkosság feltételezése, milyen szerepet játszott ebben a Habsburg-udvarral szembeni későbbi bizalmatlanság, és mennyiben támasztják alá az elméletet a fennmaradt források. A beszélgetés során Zrínyi politikai írásainak és költészetének kapcsolatát, európai ismertségét, képi reprezentációját és kultuszának későbbi alakulását is érintettük a vitapartnerek segítségével.
A következő alkalom során Horn Ildikó (intézetigazgató egyetemi tanár, ELTE BTK) és Kármán Gábor (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) segítségével Bethlen Gábor fejedelemségéről és a harmincéves háború 1618-as kirobbanásának magyar és erdélyi vonatkozásairól beszélgettünk. Bethlen hatalomra kerülésekor az Erdélyi Fejedelemséget belpolitikai bizonytalanság és elitválság, valamint a Habsburg és az Oszmán Birodalmak közötti kettős függés jellemezte. A beszélgetés során azt vizsgáltuk, hogy a fejedelem miként kapcsolta össze a belső politikai elit átalakítását a külpolitikai mozgástér kiszélesítésével.
Ennek kapcsán különös hangsúlyt kapott Bethlen 1619-es hadba lépésének „előremenekülésként” történő értelmezése. A harmincéves háború egyszerre jelentett veszélyt és lehetőséget a fejedelemség számára; Bethlen a Habsburg Monarchia válságát kihasználva próbálta megszilárdítani saját uralmát és Erdély nemzetközi helyzetét. Az alkalom arra is rákérdezett, hogy mennyiben indokolt „Erdély aranykoráról” beszélni, milyen társadalmi és politikai érdekek húzódtak meg a fejedelmi udvar kulturális teljesítményei mögött, továbbá hogyan alakult ki a későbbi történeti emlékezetben Bethlen idealizált államférfiúi képe.
A Rákóczi-szabadságharcról és az azt lezáró, 1711. évi szatmári békéről szóló 2025. novemberi alkalom beszélgetőpartnerei Guitman Barnabás (egyetemi adjunktus, PPKE BTK) és Tóth Ferenc (tudományos tanácsadó, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) voltak. Ez alkalommal a vita kiindulópontját alapvetően a Rákóczi-féle mozgalom „nemzeti” jellegének és a „szabadságharc” mint fogalom történeti alkalmazhatóságának kérdése jelentette. A résztvevők segítségével kitértünk annak vizsgálatára, mit jelentett egyáltalán a „nemzet” fogalma a 18. század elején, milyen társadalmi és felekezeti csoportokat tudott megszólítani Rákóczi mozgalma, és hol húzódtak a rendi-politikai érdekérvényesítés korlátai.
A katonai események kapcsán elkerülhetetlenül szó esett a konfliktus aszimmetrikus hadászati jellegéről, a „kuruc” haderő lehetőségeiről és strukturális gyengeségeiről, míg a Tóth Ferenc révén bevont diplomáciatörténeti megközelítés a szabadságharcot a spanyol örökösödési háború és az európai nagyhatalmi átrendeződés összefüggésében helyezte el. Franciaország, az Oszmán Birodalom és más lehetséges szövetségesek politikájának elemzése megmutatta, hogy Rákóczi külpolitikai mozgástere a későbbi emlékezetben feltételezettnél jóval szűkebb volt. Az 1711-es szatmári béke megítélése szintén központi kérdéssé vált már a 19. századi nemzeti narratívákban is: vereséget szentesítő kompromisszumként, a függetlenség feladásaként vagy a rendi alkotmányosságot hosszabb távon biztosító, politikailag sikeres megegyezésként értelmezhették azt.
Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc jelentőségére és összetett historiográfiai megítélésére tekintettel a programsorozat két külön alkalmat is szentelt a korszak meghatározó fordulópontjainak. Ezek közül az első, az 1848. március 15-éről szóló beszélgetésen Hermann Róbert (egyetemi tanár, KRE BTK – intézetvezető, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár – a parancsnok tudományos helyettese, Hadtörténeti Intézet és Múzeum), valamint Fónagy Zoltán (habilitált egyetemi docens, ELTE BTK – tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) vett részt. Az alkalom során kiemelten március 15-e helyét vizsgáltuk meg a magyar és az európai forradalmi folyamatokban. A beszélgetés középpontjában ilyesformán a „törvényes” és erőszakmentes forradalom hagyományos narratívája, a márciusi ifjak csoportjának vélt és valós társadalmi összetétele, valamint a pesti és pozsonyi politikai események kapcsolata állt.
A résztvevők segítségével rámutattunk arra, hogy a márciusi ifjúság korántsem alkotott teljesen egységes politikai közösséget, a 12 pont politikai programja pedig az ellenzéki reformmozgalom hosszabb fejlődésének és márciusi radikalizálódásának eredménye volt. Az ünnepi emlékezetben megőrzött „békés pesti események” mellett Fónagy Zoltán révén szó esett a vidéki társadalmi mozgalmakról, a paraszti követelésekről és a kollektív erőszak különböző formáiról is. Mindez nagy mértékben árnyalta azt a képet, amely 1848 tavaszának átalakulását kizárólag politikai és jogalkotási sikertörténetként jeleníti meg.
Az első félévet Csorba László (professor emeritus, ELTE BTK – főigazgató, Budapesti Történeti Múzeum) és Miru György (egyetemi docens, DE BTK) részvételével az 1849. április 14-i trónfosztásról és a Debrecenben elfogadott Függetlenségi Nyilatkozatról folytatott beszélgetés zárta 2025 decemberében. Az alkalom során az olmützi alkotmány, a tavaszi hadjárat és a magyar országgyűlés átalakuló szerepfelfogása felől közelítettünk a függetlenség kimondásához. A résztvevők segítségével azt mérlegeltük, hogy a Habsburg–Lotharingiai-ház trónfosztása kényszerű reakció, tudatos államépítési lépés vagy a korábban kialakult politikai helyzet jogi deklarációja volt-e. A Nyilatkozat politikai nyelvének elemzése során a történeti alkotmányra, a nemzeti szuverenitásra és a modern népképviseletre vonatkozó érvelés kapcsolata került előtérbe. Szó esett Kossuth Lajos kormányzó-elnöki szerepéről, az államforma nyitva hagyásáról és a nemzetközi elismerés elmaradásáról is. A beszélgetés végül azt vizsgálta, hogyan vált április 14-e a későbbi függetlenségi politikai hagyomány egyik alapvető hivatkozási pontjává, és miként változott megítélése a dualizmus, majd a 20. század különböző politikai rendszerei alatt.
A 2026. tavaszi félév első beszélgetése 1490-et, Hunyadi Mátyás halálának évét állította középpontba. Fedeles Tamás (egyetemi tanár, PTE BTK – oktatási rektorhelyettes, PTE – társ kutatócsoport-vezető, Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport), valamint Pálosfalvi Tamás (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) azt vizsgálta, hogy valóban egy stabil, központosított és virágzó államrend omlott-e össze Mátyás halálával, vagy sokkal inkább egy nagymértékben az uralkodó személyes tekintélyére és kapcsolatrendszerére épülő politikai konstrukció veszítette el összetartó erejét.
A beszélgetés során Fedeles Tamás segítségével érintettük Mátyás egyházpolitikáját és a Szentszékhez fűződő kapcsolatát, diplomáciai képviseletét és az egyházi elit politikai szerepét is. Legalább ilyen fontos kérdésként jelent meg továbbá az „igazságos Mátyás” emlékezeti alakjának kialakulása; Pálosfalvi Tamás rámutatott arra a feszültségre, amely a forrásokból kirajzolódó pragmatikus, erőteljes és gyakran kíméletlen hatalomgyakorló, valamint a néphagyomány igazságot osztó uralkodója között húzódik. Mátyás példája különösen jól mutatta, hogy a történeti emlékezetben egy uralkodó utóélete olykor legalább annyira fontos, mint tényleges politikai teljesítménye.
A tavaszi félév következő, márciusi alkalma két emblematikus dátumot, Buda 1541. évi el- és 1686. évi visszafoglalását kapcsolta össze. Tóth Hajnalka (egyetemi docens, SZTE BTK) és Mihalik Béla Vilmos (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) kitértek arra, hogy ezen évek nem feltétlenül voltak egyértelmű történeti cezúrák a kortárs értékelések tükrében, mindazonáltal az 1541-es események a korabeli diplomáciai játszmák és a három részre szakadás folyamata, 1686 pedig a nagy török háború, az európai hatalmi átrendeződés és a Habsburg államépítés összefüggésében került elő a beszélgetés során.
A főként Buda visszafoglalását középpontba állító alkalom fókuszában a „felszabadítás” és a „megszállás” egymással versengő fogalmai, az oszmán–magyar határvidék mindennapi működése, a Szent Liga belső érdekellentétei és a visszafoglalt területek új igazgatása állt. A karlócai béke értékelése szintén azt mutatta, hogy az Oszmán Birodalom visszaszorítása nem jelentette automatikusan a magyar politikai önrendelkezés helyreállítását. Buda visszafoglalása ebben a tekintetben egyszerre volt katonai siker, európai jelentőségű keresztény győzelem és egy új dinasztikus-politikai berendezkedés kezdete.
Az 1568-as tordai országgyűlésről Oborni Teréz (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet – habilitált egyetemi docens, ELTE BTK) és Rácz Balázs Viktor (tudományos segédmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet – egyetemi tanársegéd, ELTE BTK) segítségével beszélgettünk. Az alkalom során kibontakozó vita egyik legfontosabb kérdését az jelentette, hogy a közhiedelemmel egyezve vagy annak ellenében mennyiben alkalmazható és alkalmazható-e egyáltalán a modern vallásszabadság fogalma a 16. századi erdélyi viszonyokra. A résztvevők hangsúlyozták, hogy az 1568-as határozat nem előzmények nélküli áttörés, hanem egy hosszabb felekezeti, jogi és államépítési folyamat kiemelkedő állomása volt, amely egyértelműen a tolerancia korabeli összefüggésrendszerében és felfogásában értelmezhető.
A beszélgetés során, az eddigiekhez hasonlóan, a szóban forgó 1568-as országgyűlés későbbi historiográfiai és emlékezeti értelmezései is előtérbe kerültek. A korábbi történetírásban – így például Benda Kálmán nagy hatású megközelítésében – Torda gyakran az európai vallásszabadság történetének egyedülálló, szinte előzmények és párhuzamok nélküli eseményeként jelent meg. Az újabb kutatások ugyanakkor ezt a „kivételességtézist” nagyban árnyalták; az erdélyi fejleményeket a reformáció kori Európa tágabb összefüggésrendszerében, csak közelebbi szomszédainkat tekintve többek között például a Lengyel–Litván Nemesi Köztársaság vallási és politikai folyamataival együtt szükséges vizsgálni. (Az 1573. évi varsói konföderáció például a különböző felekezetekhez tartozó nemesség békés együttélését és vallási toleranciáját rögzítette, jelezve, hogy a felekezeti pluralizmus jogi rendezésére más közép-európai politikai közösségekben is születtek úttörő megoldások.) Oborni Teréz arra is felhívta a figyelmet, hogy Torda utólagos jelentését nemcsak a történetírás, hanem a képi emlékezet is nagymértékben alakította. Körösfői-Kriesch Aladár Dávid Ferenc beszéde az 1568-as tordai országgyűlésen című, a magyar millennium idején készült monumentális festménye a vallásszabadság ünnepélyes kihirdetéseként jeleníti meg az eseményt, noha ez a dramatizált jelenet nem tekinthető az országgyűlés történetileg hiteles rekonstrukciójának. A jól ismert, bizonyos szempontból problematikus kompozíciós elrendezéssel rendelkező, de mindenképp nagyhatású és jól ismert mű így elsősorban nem az 1568-as események korhű lenyomata (kívánt lenni), hanem a 19. század végi nemzeti és unitárius emlékezet hathatós reprezentációja, amely a modern vallási és lelkiismereti szabadság eszméjét vetítette vissza a kora újkori történeti helyzetre.
A beszélgetés során feltártuk továbbá a prédikáció szabadságának kérdése, a bevett vallások rendszere, a fejedelmi hatalom és a rendi politika közötti összefüggéseket is, valamint azokat a társadalmi és felekezeti határokat is érintettük, amelyek között az erdélyi vallási pluralizmus működött. Ahogy arra Rácz Balázs Viktor rámutatott, Torda példája arra figyelmezteti a történészeket, kiemelten a jogtörténeti kérdéssel foglalkozó kutatókat, hogy a múlt intézményeit nem érdemes közvetlenül modern alapjogi fogalmaink előképeiként kezelni. Az anakronisztikus értelmezések elutasítása ugyanakkor nem kisebbíti az erdélyi szabályozás történeti jelentőségét, sőt, éppen ellenkezőleg, lehetővé teszi saját korabeli politikai és jogi innovációinak pontosabb megértését.
A következő kulcsdátumról, az 1867-es kiegyezésről Cieger András (tudományos tanácsadó, osztályvezető, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) és Deák Ágnes (egyetemi tanár, SZTE BTK) segítségével beszélgettünk 2026 májusában, akik a kiegyezést nem egyetlen politikus, például nem kiemelten Deák Ferenc műveként, hanem nyilvános vitákból, háttértárgyalásokból, jogi konstrukciókból és szimbolikus aktusokból felépülő, sokszereplős politikai folyamatként elemezték. Az alkalom külön figyelmet fordított az előző szemeszterben már alaposan körüljárt 1849-es eseménysorozat utáni neoabszolutizmus örökségére, a birodalmi kormányzat tapasztalataira és azokra az intézményi folytonosságokra, amelyek 1867 után is fennmaradtak.
A beszélgetés egyik központi kérdése az volt, hogy a jogfolytonosság helyreállítása történeti-jogi realitás, politikai fikció vagy tudatosan kialakított legitimációs nyelv volt-e. A vitapartnerek ehhez kapcsolódóan érintették Deák Ferenc és Kossuth Lajos egymással versengő értelmezéseit, a Pragmatica Sanctio újraértelmezését, a koronázás szimbolikus jelentőségét, valamint a dualista rendszer társadalmi és gazdasági legitimációját is. Ilyesformán világossá vált számunkra, hogy a kiegyezés hogyan és miért jelent meg a későbbi értelmezésekben és narratívákban egyszerre működőképes államjogi kompromisszumként és modernizációs keretként, mindeközben azonban morálisan mindvégig vitatott politikai alkuként.
A dualista időszakot, majd pedig a „boldog békeidőknek” véget vető első világháborút követő első cezúráról, az 1918. november 16-i eseményekről Hatos Pál (intézetigazgató, NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet) és Csunderlik Péter (egyetemi adjunktus, ELTE BTK – tudományos munkatárs, Politikatörténeti Intézet) meghívása mellett folytattunk élénk beszélgetést. A beszélgetés során az „őszirózsás forradalom” és a Magyar Népköztársaság kikiáltása egyszerre került szóba az első világháborús vereség, az állami és társadalmi rend felbomlása, a demokratikus újrakezdés és Trianon előtörténetének összefüggésében.
Az alkalom során kiemelt célunk az olyan egymást kizáró értelmezések meghaladása volt, mint a „bűnös forradalom”, az „elárult demokrácia” vagy a „Trianon előszobája”. A résztvevők segítségével ennek mentén igyekeztünk megvizsgálni az állami és közigazgatási összeomlás, a közrend felbomlása és a társadalmi erőszak szerepét, továbbá az 1918-as és 1919-es forradalmak közötti folytonosságok és törések kérdését. Szó esett Károlyi Mihály változó történeti megítéléséről, a Tanácsköztársaság radikalizmusáról, az ellenforradalmi bűnbakképzésről, valamint arról is, miként alakították át 1918 emlékezetét a Horthy-korszak, az államszocializmus és az 1989 utáni történeti viták.
A sorozat utolsó tavaszi alkalma Magyarország 1944. március 18–19-i német megszállását állította a középpontba. Felkért beszélgetőpartnereink, Ujváry Gábor (általános és tudományos főigazgató-helyettes, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár), valamint Turbucz Dávid (tudományos főmunkatárs, ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet) a német–magyar viszony, a magyar külpolitikai mozgástér, Horthy Miklós döntései és a megszállást követő politikai folyamatok összefüggéseit vizsgálták.
A beszélgetés középpontjában kiemelten az 1943–1944-ben keletkezett német kordokumentumok, továbbá Horthy klessheimi tárgyalásai és a március 19-i koronatanács jegyzőkönyve állt, melyek alapján feltártuk a megszállást megelőző német terveket és a magyar politikai vezetés reakcióit. Központi kérdésként jelent meg az alkalom során, hogy március 19-e radikális cezúra volt-e, vagy a megelőző évek revíziós politikájából, német szövetségéből és háborús döntéseiből következő válságfolyamat végpontja. A résztvevők a cezúra mellett érveltek, elkülönítve a katonai-politikai kényszer tényét a magyar állami intézmények, közigazgatási szervek és politikai szereplők későbbi felelősségének kérdésétől. Külön figyelmet kapott ennek mentén a kollaboráció és az együttműködés fogalma is, így érintettük a magyar közigazgatás szerepét a deportálások végrehajtásában, Horthy cselekvőképességének változását, valamint a magyarországi holokauszt történetét is.
A „Vitatott narratívák” szemináriumsorozat tanulsága, hogy a magyar történelem nagy dátumai és hősöknek, olykor antihősöknek titulált (fő)szereplői nem önmagukban hordozzák jelentőségüket; történelmi fordulóponttá az események korabeli következményei, későbbi értelmezései, politikai felhasználásai és emlékezeti hagyományai emelik őket. A beszélgetések során épp ezért a történelmi szereplők döntéseit mindig saját koruk politikai nyelvében, intézményi feltételei között és tényleges mozgásterük figyelembevételével vizsgálták a felkért vitapartnerek, akik ugyanakkor arra is rámutattak, miként alakította át az utókor e szereplők és események jelentését.
A programsorozat egyúttal arra is rámutatott, hogy a historiográfiai vita nem egy kiküszöbölendő bizonytalanság, hanem a történettudomány működésének és a politikai gondolkodás megértésének alapvető eleme. Az eltérő álláspontok ütköztetése nem feltétlenül vezet egyetlen végleges értelmezéshez, de pontosabb kérdések megfogalmazását, a fogalmi leegyszerűsítések felismerését és a történeti kontextus árnyaltabb rekonstruálását teszi lehetővé. A meghívott kutatók, a moderátor és a közönség részvételével zajló eszmecserék ilyen módon nemcsak a magyar történeti emlékezet nyitott kérdéseit térképezték fel, hanem a történészi megismerés módszereibe és a történelmi narratívák keletkezésébe is betekintést nyújtottak.
A Politika- és Államelméleti Kutatóintézet a „Vitatott narratívák” programsorozatot 2026 őszén két újabb beszélgetéssel tervezi folytatni, illetve lezárni, további sorsfordító események, vitatott történelmi személyiségek és a hozzájuk kapcsolódó, egymással versengő történeti narratívák vizsgálatával.
Schvéd Brigitta
tudományos segédmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
Fotó: NKE EJKK PÁK