Schöpflin György emlékére
Hörcher Ferenc
Először az LSE-n találkoztunk, a nyolcvanas évek végén, amikor Oxfordban tanultam, a Soros Alapítvány segítségével. Rendszeresen jártunk a BBC-be, de úgy emlékszem, az LSE-n találkoztunk először. Akkoriban úgy tűnt nekem, hogy ahhoz az emigrációs körhöz tartozik, amelyik a hazai szamizdatos ellenzékhez kapcsolódik – de persze akkor még a Fidesz is oda tartozott. Gyuri már akkor a nemzetiségi kérdést kutatta, nem közép-iskolás, európai szinten.
De magyar volt, az maradt, annak ellenére, hogy gyerekkorában került ki, és anyanyelvi szinten tanult meg angolul beszélni, skótul élni és gondolkodni is. De érezni magyarul érzett. Mondhatjuk azt, igazi közép-európai polgár volt – hisz felesége révén kicsit észt is lett. De mindvégig Schöpflin maradt, a 20. századi, nyugatos magyar kultúrában oly fontos Schöpflin Aladár unokája és méltó szellemi örököse. Akinek élő kapcsolata volt és maradt a kommunizmus által szétvert háború előtti magyar kultúrához, annak ellenére, hogy 1950-ben családjával együtt távozniuk kellett itthonról.
A rendszerváltás után hazatért. Sokakat meglepett, itthon és külföldön is, amikor az LSE-ről a Fidesz képviselőjeként az Európai Parlamentbe került. Amikor viszont nem indult újra a választáson, már természetesen adódott, hogy onnét az NKE Eötvös Központjába, s azon belül hozzánk, a Politika- és Államelméleti Kutató Intézetbe, meg a kőszegi IASK kötelékébe került. Tudós volt, politikus és diplomata lett, és utána volt ereje visszatérni a tudományhoz. Igaz, politikusként is tanárosan viselkedett, mindenkivel szót értett, mindenkihez volt egy jó szava. Ajkain mindig mosoly bujkált, és minden pártban voltak barátai.
Tudósként az európai ügy, ahogy utolsó, kétnyelvű, angolul a Ludovika Kiadónál megjelent munkájának címe jelezte, a nagybetűs Európai Polisz elkötelezettje volt. De a nemzetek védelmezője is, aki meggyőződéssel hitt a nemzetek Európája programban. Nagy lendülettel készült belevetni magát az újabb vitába Európa jövőjéről, amikor a betegség, majd a halál elszólította.
Még egy gondolat: a kutatóintézetben a fiatalabb kollégák eszmecserére kész „tanár ura” volt. Akivel lehetett beszélgetni mindenről: a kulturális antroplógia éppúgy érdekelte, mint a szemiotika, a nationalism studies területén éppoly járatos volt, mint az európai politikában, vagy a magyar kultúrában. Tőkesúlyát vesztette el halálával intézetünk. A magyar jobboldal pedig egy olyan gondolkodó elmét és érző szívű embert, aki nem akart feltűnősködni, de megpróbált segíteni a megakadt európai és magyarországi politikai és kulturális vitákban. Hangja, mindig humánus mondandója és hanghordozása, magában is kételkedő, ironikus, de kifejezetten bölcs észjárása nélkül szegényebbek lettünk.
Nyugodj békében, tanár úr!