Intézetünk március 16-án új előadássorozatot indít Irodalom és politika címmel.
Az NKE Eötvös József Kutatóközpont Politika- és Államelméleti Kutatóintézete előadássorozatot indít és tanulmánykötetet tervez az irodalom és a politika összefüggéseinek friss és korszerű megközelítésére. A két vizsgált gondolkodás-, kifejezés- és cselekvésforma összefüggése már a klasszikus antikvitástól kezdve viták tárgyát képezte. A politikai hatalomhoz való viszonyulás az irodalom művelői számára mindig is egzisztenciális téttel bírt, gondoljunk csak a római irodalom aranykorának három legkiemelkedőbb költőjére, Vergiliusra, Horatiusra és Ovidiusra. Az előbbi Augustus elvárásainak megfelelve megírta a principátus legitimációjaként is értelmezhető nemzeti eposzát, az Aeneist, míg az utóbbi az irodalom autonómiájának híveként nem volt hajlandó igazodni a politikai elvárásokhoz, amiért sorsa száműzetés lett. Horatius pedig kivételes példája a két fenti véglet közötti „arany középútnak”: meg tudta őrizni művészi autonómiáját, anélkül, hogy szembe került volna a politikai hatalom birtokosaival.
Az európai kultúrtörténet sok szempontból az antik örökségre épül mind a mai napig. Az irodalom (és a kultúra egésze) továbbra is nagyjából az előbbi auktorokéhoz hasonló szerepmintákat ajánl a politikához fűződő viszony tekintetében. De persze a tényleges alkotói életutak, a választott és újragondolt szerepek szorosan összefüggenek az egyes írók alkati tulajdonságaival, irodalmi ambícióival, valamint az adott kor uralkodó irodalom- és politikafelfogásával és intézményrendszerével.
A politikai hatalom birtokosai számára mindig is kitüntetett jelentőséggel bírt a kultúra (és az ezen belül is kiemelkedő fontossággal bíró irodalom) uralása, mégpedig a fennálló uralmi viszonyok legitimációja érdekében, valamint azért, hogy elkerülje potenciális ellenkultúrák kialakulását. A modernség előtti korszakokban a művészeti élet nem rendelkezett autonóm intézményrendszerrel, ennek hiányában a mecenatúrán keresztül működött. A reneszánsz és a humanizmus idején fokozatosan megjelenik a művének értékével tisztában levő, a társadalmi viszonyoktól függetlenedni kívánó művész szerepmintája. A nyilvánosság fórumainak kialakulásával a korábban pusztán az udvarban forgó kulturális elit sokkal szélesebb körű közönséget nyert magának, s ezzel arányosan politikai befolyása is jelentősen nőtt.
A francia forradalmat követő modern nemzetépítés korában a nemzeti nyelvű és nemzeti politikai törekvéseket szolgáló írók saját szerepük fontosságát éppen az irodalom társadalmi-politikai jelentőségével magyarázták. Magukat vátesznek tekintve igényt tartottak a politika befolyásolására. A romantikával azonban jelentkezett egy másik irány is, mely az irodalom autonómiáját hangsúlyozta, s az esztétikum „elefántcsonttornyába” visszavonuló írói szerepértelmezést támogatta, mely a 20. század során is menekülési útvonalat jelentett a totális hatalom igényeivel szemben. A magyar irodalomban ez a szerepfelfogás az irodalmat a „három T-n” keresztül ellenőrzése alatt tartó rendszer gyengülésével az 1980-as évektől kezdve vált meghatározóvá, és ezt az elválasztási tézist az addig uralmi helyzetben lévő marxizmust felváltó, azzal szembenálló posztstrukturalista és hermeneutikai elméleti iskolák kritikai tevékenysége céltudatosan kanonizálta. Naivitás lenne azonban azt feltételezni, hogy ez utóbbi irányzatok teljesen függetlenek lettek volna a politika szférájától, hiszen a marxista irodalomfelfogással folytatott vita az ellenzéki politika fontos terepe volt. Az aczéli kultúrpolitika tudatosan fenntartotta az antiszemitizmussal nehezített népi-urbánus vitát, s ezen az Írószövetség 1956-os és későbbi ellenzéki szerepvállalása sem segített. A rendszerváltás után is fennmaradtak a távolról is jól felismerhető törésvonalak az egyes írói és értelmezői közösségek között, részben esztétikai, részben azonban politikai-világnézeti alapon elrendeződő táborokat képezve.
Amint azt láthattuk, nem csak a mindenkori politikai hatalom törekszik az irodalom (és a kultúra egészének) saját céljai szolgálatába állítására, hanem maguk az írók is törekednek a politika befolyásolására, és nem csak tényleges politikai üzenetet hordozó alkotásokkal, hanem értelmiségi szerepfelfogásukkal is. Mindez azonban a gyakorlatban nagyon összetett képleteket eredményezett, és sokszor ellentmondásos módon nyilvánul meg, sokféle mintát rajzolva ki.
A tervezett előadássorozat célja, hogy 19‒20. századi írók (főként magyarok, de néhány külföldi író is, valamint kakukktojásként egy befolyásos kultúrpolitikus) példáján keresztül jeles irodalmárok előadásai, és az azokat követő viták révén az említett problémakör árnyalt és újszerű, a bevett kliséken túllépő, egyéni nézőpontú, provokatív, de alapos filológiai megalapozottságú megközelítését nyújtsa az érdeklődők számára. A tervek szerint az elhangzott előadásokból tanulmánykötet is fog készülni az előadássorozat szervezői, Hörcher Ferenc és Tóth Kálmán szerkesztésében.
A sorozat tervezett programja (a listát bővítjük):
2022. március 16. Szilágyi Márton: Petőfi Sándor
2022. március 30. Falusi Márton: Illyés Gyula
2022. május 4. Gróh Gáspár: Németh László
2022. május 11. Mekis D. János: Márai Sándor
2022. május 18. Eisemann György: Politika és retorika Mikszáth Kálmán regényeiben (14 óra)
2022. május 25. Filep Tamás Gusztáv: Kemény Zsigmond
2022. június 1. Szénási Zoltán: Babits Mihály
2022. június 8. Schein Gábor: Weöres Sándor
2022. június 15. Kulin Ferenc: Aczél György
2022. június 22. Federico Carlo Simonelli: Gabriele d’Annunzio: author, choreographer and performer of a long-term nationalist mithology
2022. június 29. Hernádi Mária: Nemes Nagy Ágnes és az Újhold