Absztraktok

Ambrus-Lakatos Loránd

Az 1790-1920 közötti korszak magyar politikai gondolkodásának története: A kulcsszerzők és kulcsművek azonosításának lehetőségeiről

Előadásom első részében azzal az alapvető kérdéssel foglalkozom, miképpen azonosíthatjuk az 1790 és 1920 közötti korszak legkiemelkedőbb magyar politikai szerzőit és műveit. Azt vetem fel, hogy az erre a kérdésre adható érdemleges válaszoknak az alábbi, egyszerű „modell” keretei közé kell illeszkedniük. Tartsuk kiemelkedő szerzőnek azokat, akik a következő szempontok mindegyike, vagy legtöbbje szerint jelentős műveket alkottak: (i) Az európai politikai gondolkodás történetének legjelentősebb mozzanataihoz való viszonyulás. (ii) A kortárs európai politikai gondolkodás fő áramaihoz való viszonyulás. (iii) A magyar politikai gondolkodás történetéhez legjelentősebb mozzanataihoz való viszonyulás. (iv) A kortárs magyar politikai gondolkodás fő áramaihoz való viszonyulás. (v) Az aktuális kortárs európai politikai problémák megvitatásához való hozzájárulás. (vi) Az aktuális kortárs magyar politikai problémák megvitatásához való hozzájárulás.

Az előadás második részében ezt a modellt értelmezem, és igyekszem megindokolni, miért van szükségünk rá.

A harmadik részben azt vázolom fel, milyen, a kiinduló kérdés pontosabb és részletesebb tárgyalásának sarokpontjait jelentő eredményekre vezet a fenti szempont-rendszer és a legismertebb, leginkább tanulmányozott szerzők és művek első, provizórikus összevetése.

Az előadás utolsó részében három szerző, Kemény Zsigmond, Pulszky Ágost és Szekfű Gyula munkáit, illetve általánosabban politikai szerzői pályafutását tekintem át, az általam javasolt szempontok alapján.

Hönich Henrik

Léptékváltó eszmetörténet? A 18. századvég politikai diskurzustörténetének főbb módszertani kérdései

Az 1790-es évek első fele és a reformkor közti folytonosság/megszakítottság kérdése, mely a magyar történetírás nagy múltra visszatekintő témája, egyben a hosszú 19. század eszmetörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű kérdése, a reformkori nemzetépítés genezisére való rákérdezésként is felfogható. Nem túlzás kijelenteni ugyanakkor, hogy a kontinuitás, illetve a diszkontinuitás esszencialista szembeállítása – a felvilágosodás és a liberalizmus közti viszonyrendszer kérdésköréhez hasonlóan – bár az alapkérdések felvetését segítette, de megnehezítette azon utak felfedezését, melyek végigjárása egy differenciáltabb kép kialakításához szükséges volna. Amennyiben egyoldalú módon a folytonosság képzetére helyezzük a hangsúlyt, egy olyan teleologikus narratíva bűvkörébe eshetünk, melyben a reformkor kanonikus jelentősége nyomja rá a bélyegét az ezt megelőző időszakokban keletkezett szövegek értelmezésére, ha pedig túlságosan a megszakítottság mozzanataira alapozunk, gyakorlatilag attól a lehetőségtől fosztjuk meg magunkat, hogy egy olyan értelmezési keretet dolgozhassunk ki, amely alkalmas lehet azoknak a komplex longue durée-folyamatoknak a leírására, amelyek a 19. századi magyar liberális nacionalizmus kialakulásához eszmetörténeti szempontból hozzájárultak.

A prezentációmban vázolni szándékozott teoretikus-módszertani ajánlat heurisztikus előfeltevése szerint ezért, amennyiben e hosszútávú diszkurzív folyamatokat a maguk részletgazdagságában szeretnénk megragadni, nem annyira a kontinuitás/diszkontinuitás éles szembeállításából, hanem a folytonosságok és megszakítottságok diskurzusokba, beszédmódokba, fogalomhasználatokba beépülő komplex rendszereiből érdemes kiindulni. Ezek felfejtésére csak abban az esetben lehet esélyünk, ha ezt olyan keretek között kíséreljük meg, melyben a konkrét érvelésmódok szövegközeli analízise és a szélesebb diszkurzív keretek, illetve a történeti kontextusok felfejtésére irányuló elemzés egymást kiegészítve kapnak szerepet. Amellett szeretnék érvelni, hogy e szempontok egyidejű érvényesítése érdekében érdemes két, „technikailag” egymástól bizonyos fokig elkülönülő, de a lényeget tekintve szerves kapcsolatban álló elemzési léptéket megkülönböztetni. Előadásomban ezen elméleti modell bemutatására tennék kísérletet, a teoretikus dimenzió főbb problémagócait konkrét szövegpéldákkal, illetve ezek elemzésével is illusztrálva.

(1) Egyrészt a mélyreható, szövegközeli elemzések előnyeit szeretném összefoglaló jelleggel vázolni. Amikor egy adott mű intellektuális horizontjának teljességre törekvő, aprólékos feltárásán keresztül közelítünk a kor politikai diskurzusainak mélyebb megértésefelé, a szoros olvasás módszere révén a releváns politikai viták egy-egy munka tematikus és nyelvi arzenálján keresztül mutatkoznak meg. Az intenzív szövegvizsgálatok abban segíthetnek, hogy egy-egy fogalom, érveléstípus, beszédmód „helyi értékét” reálisabban ítélhessük meg, illetve ezek korabeli jelentőségét ne értékeljük fel túlságosan. A tematikai szempontból holisztikus közelítésmód alkalmazásával egyrészt korrigálhatóvá válik a diskurzuselemzés perspektívájára per definitionem jellemző tematikai fókuszáltság, másrészt a szövegek mikroszintű elemzésmódja – a fokozott elemzési mélység mellett – egyúttal a biografikus, valamint a diszkurzív és történeti-szituatív kontextusok feltárásának eminens terepe is: komolyan vételével lehetőség nyílik arra, hogy a mindenkori szövegvalóságok dimenzióján túllépve utóbbinak és a társadalomtörténeti értelemben vett kontextuális kereteknek a kölcsönviszonyait is megállapítsuk.

(2) Második lépésben a fenti, „horizontális” közelítésmód felől a „vertikális” perspektíva bemutatása felé mozdulnék el. Ez lényegében nem másnak, mint a diskurzuselemzés szintjének felel meg, melynek specifikumát az adja, hogy benne az elemzés fókusza a korabeli politikai diskurzusok egy-egy fontos tematikus csomópontjára esik, a mindenkori vizsgálódás legfőbb célkitűzése pedig ennek strukturális-diszkurzív szinten történő vizsgálata. A 18. század végéről, illetve a klasszikus századforduló időszakából néhány releváns példát kiemelve a diskurzusalapú, témaspecifikus közelítésmód ilyen vizsgálati egységeiként jöhetnek számításba többek közt az „anyai nyelv” közéleti használatáról folytatott vita, a pallérozódás és a „tudományok” kérdésköre, vagy akár a rendi-nemesi, a szakirodalom meghatározó része szerint részben a kora újkori klasszikus republikanizmus keretei közt is értelmezhető identitáskonstrukció különböző motívumai és narratívái. Szeretnék arra is kitérni, hogy a szűkebb értelemben vett, szövegalapú és vitaközpontú diskurzuselemzésekkel párhuzamosan e szinten is szerepet kell kapjon a biografikus, illetve a történeti háttér kontextusainak felfejtése. Ahhoz ugyanis, hogy az egyéni nyelvhasználatok és a kollektív diszkurzív keretek közti interakciók jelentéseit és tétjeit felmérhessük (miért egy bizonyos fogalmat, érvelést hoz játékba egy szerző, milyen nyelvi repertoár áll rendelkezésére ehhez, illetve választásával milyen módon járul hozzá e kollektív nyelvi eszköztár alakításához), ezek rekonstrukcióját a társadalmi és politikai-közéleti meghatározottságokra való rákérdezésnek e diskurzustörténeti szinten is ki kell egészítenie.

(3) Végezetül arra szeretnék kitérni, hogy a két fenti, egymással dialektikus viszonyban kezelendő dimenzió mellett az elemzések során figyelembe veendő, kiemelkedő jelentőségű tényezőként a diskurzus „helyét” tekintem, melynek megjelenítésére a „regiszter” heurisztikus kategóriáját ajánlom. Előadásom második nagyobb egységében arról szeretnék néhány szót szólni, hogy az elemzések során a viták mely regisztereit érdemes megkülönböztetni, illetve az ezekbe sorolható szövegtípusok vizsgálata során milyen sajátosságokat érdemes figyelembe venni. Ehhez kapcsolódóan azon módszertani javaslatomat is szeretném röviden exponálni, mely szerint a szélesebb értelemben vett politikai nyilvánosság központi jelentőségű szegmense, a nyomtatásban megjelent röpiratos anyag mellett érdemes volna a politikai eseménytörténethez szorosabban köthető, lényegében a diéta és a vármegye szintjeinek megfeleltethető, a politikai döntéshozatal során keletkezett szövegtípusok vizsgálatának az eddigieknél nagyobb figyelmet fordítani a 18. század vége–19. század eleje politikai diskurzustörténeti vizsgálata során.

Hörcher Ferenc

A hosszú 19. század, a magyar politika aranykora

A hosszú 19. század az 1790-es alkotmányos vitáktól a trianoni döntésig tartott Magyarországon. Ez a korszak, mint történelmünk számos korszaka, élénk viták középpontjában állt, s főként második felét történetírásunk erőteljes kritikával illette. Az előadás két célt tűz ki maga elé: 1.) Megpróbálja igazolni, hogy az említett 130 évnyi magyar politika összetartozik, elmondható egy nagy narratívában. 2.) Amellett kíván érvelni, hogy ez a narratíva (szemben Szekfű és Bibó bizonyos fokig egybecsengő olvasatával) nem hanyatlástörténet, hanem épp ellenkezőleg, a magyar politika és politikai gondolkodás klasszikus korszaka, aranykor.

Az előadás első részében tehát azt mutatom be, hogy miként épül fel ez a 130 évnyi magyar történelem (1790-1848, 1849-1867, 1867-1920), s milyen szempontból tekinthető egységes korszaknak (haza és haladás, függetlenség és birodalmi integráció, történeti alkotmányosság, Szent Korona-tan). Második részében pedig azt próbálom igazolni, hogy a polgári Magyarország megteremtésének kiemelkedő, máig meghatározó korszakáról van szó. Az előadásban kitérek arra is, hogy a klasszikus és aranykori jelzők természetesen nem azt jelentik, hogy kritikátlanul forduljunk a korszakhoz. Épp az ellenkezőjére van szükség: egy olyan történetírás lehet hasznos a külföldi olvasónak is, mely az eredményeket és a kudarcokat is láttatja, nem dicsőít, de nem is kíván kioktatni vagy kárhoztatni. Ugyanakkor a szerintem kívánatos narratíva a korszak és saját korunk viszonyára is rá mer kérdezni. Ennyiben túllép a pozitivista történetírói eszményen, s az eszmetörténetírásnak egy, a normativitástól sem idegenkedő változatát képviseli.

Kulin Ferenc

A klasszikus magyar politikai gondolkodás módszertani kérdései.
Írók a politikában ‒ politika az irodalomban

Abból a módszertani megfontolásból indulok ki, hogy a klasszikus magyar politikai gondolkodást formáló tényezők között – a társadalomtudományok és a politikai filozófiák mellett – mind a rendi alkotmány alapelveire, mind pedig az egykorú történelmi tapasztalatokra reflektáló írói/költői és teológiai meditációk hatásait is vizsgálnunk kell. S miután ezek a hatások éppen a 18. század végétől – a felvilágosult abszolutizmus doktrínáinak, a felvilágosodás kora politikai filozófiáinak, nem utolsósorban a jakobinizmus ideológiájának megjelenésétől – erősödnek fel, megkülönböztetett figyelmet érdemel: mikor, milyen mértékben és miért fogékonyabb a magyar politikai gondolkodás a tradíció és a tapasztalat impulzusira, mint a mindenkori „uralkodó eszmék” vonzerejére. Vitatom Takáts József tézisét, amely szerint a magyar politikai gondolkodásnak azért nem lenne kánona, mert „a teljesítményeiről nem folyt folyamatos gondolkodás.” Ez a tézis vonatkoztatható a politikai filozófiák recepciótörténetére, de nem állja meg a helyét, ha tudomásul vesszük, hogy a gondolkodásnak léteznek nem-filozófiai „műfajai” is, s hogy ezek is teremthetnek kánonokat.

„A politikai cselekvőképességet megteremtő gondolkodásmód” vizsgálatának Schlett István által kimunkált módszerét irodalomtörténészként használhatóbbnak érzem, de úgy vélem, ez a közelítésmód is megválaszolatlanul hagy olyan kérdéseket, amelyeket a történelem esztétikai értelmezésének igénye vetett fel. Ennek az igénynek a „fejlődéstörténete” – az újklasszikától a posztmodern irányzatokig – nemcsak az „izmusok” nyelvi, poétikai és műfaji sajátosságaiban követhető nyomon, hanem a politika és a kultúra viszonyának nemzetenként különböző modelljeiben is. „Általában élesen elválik a nyugati és a keleti típus, aminthogy a nemzetek sorsa is élesen elválik egymástól, aszerint, hogy a Rajnán innen vagy túl élnek” – mondta már Szerb Antal is az egyetemes regénytörténeti tendenciákat vizionáló fiatal Lukács Györgyöt bírálva − s ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a magyar irodalmat éppen egy kanonizálódott politikai gondolkodásmód különbözteti meg a „Rajnán inneni” térségen belül is. A XVIII‒XIX. századi európai politikai filozófiák között nincs egy sem, amelynek hatása ne lenne kimutatható íróink, költőink életművében, de olyan sem, amely képes lett volna felülírni a szuverenitás elvének a rendi alkotmányban (Corpus Juris Hungarici) gyökerező ethoszát. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Katona József, Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Bánffy Miklós politikai gondolkodását nem valamely eszmerendszer, hanem ez az – eszméket is minősítő − ethosz hatotta át.

Lengyel Réka

A politikai gondolkodás formálódó nyelve a 18. század végi röpiratirodalomban

A politikai, egyházpolitikai, államelméleti és közéleti témákkal kapcsolatos véleményalkotásnak egyik legsajátabb műfaja a röpirat. A 18. század utolsó két évtizedében, az 1794-es, 1795-ös évekkel bezárólag Magyarországon nagy számban jelentek meg politikai pamfletek, melyek kevés kivételtől eltekintve kortárs német nyelvű, elsősorban Bécs szellemi vonzáskörzetében keletkezett szövegek fordításai. Az előadásban négy munkát mutatok be a terjedelmes korpuszból: Nádaskai András Fridrik Elíziumban (Pozsony, 1788) és Szirmay Antal A Második Jósef az Elisium mezején (h. n., 1790) c. fordításait, valamint az ismeretlen fordítók által átültetett Terézia tsászárné és király-aszszony e’ felső világra lett viszsza-fordulása (Pozsony, 1788) és a Procurator Simon és Vinkler a’ más világon (Kolozsvár, 1791) című írásokat. A négy dialógus közös vonása a dialogikus forma, valamint már elhunyt történelmi személyiségek szerepeltetése olyan módon, mintha értesülhetnének és véleményt alkothatnának a elbeszélés aktuális történelmi idejének eseményeiről. Nádaskai és Szirmay a kevéssé ismert bécsi szerző, Samuel Jacob Schröck (?–?) egy-egy munkáját magyarította, míg a másik két röpirat alapjául szolgáló eredeti röpiratok egyelőre ismeretlenek. Az előadásban a fordítások nyelvi, retorikai, szóhasználatbeli sajátosságait vizsgálom, részben az eredeti munkákkal való összehasonlításban, tekintettel a fordítók nyelvhasználatának egyedi vonásaira.

Nagy Ágoston

A klasszikus századforduló két mellőzött évtizede: rendi reprezentatív nyilvánosság, politikai praxis és politikai gondolkodás (1795–1815)

Az 1795 és az 1815 közötti két évtized (de akár számolhatunk az 1792 és 1825 közötti tágabb időszakkal is) politikai gondolkodása számos szempontból a magyar eszmetörténet-írás mostohagyerekének számít. Ennek okai részben a történetírás nagy hagyományaiban, részben a korszak politikai gondolkodását reprezentáló források sajátosságaiban gyökereznek. Az időszakot a diszciplína 19. századi doyenje, a narratíváját nemzeti liberális szemléletben megalkotó Ballagi Géza például valójában kihagyta monumentális munkájából: oly módon mutatta be az 1795-öt követő három évtizedet, hogy a röpiratos irodalom elemzése helyett kizárólag a cenzúra szabályozásának történetére koncentrált. Ballaginál a politikai gondolkodás története így egybeesett a sajtószabadság történetével. Szekfű Gyula, aki a monumentális történeti tablójának hetedik kötetében rendkívül éles szemmel, ugyanakkor engesztelhetetlen megvetéssel írt arról az „amalgámról”, melyen a hanyatló barokk kiüresedett formáinak, a klasszikus római patrióta etikának és az erős nemesi nemzettudatnak a keverékét értette, s melyet „rendi nacionalizmus” névvel jellemzett. Szekfű e korszakban az irodalmi értelmiségi elit által felfedezett nemzeti nyelv ügyében találta meg azt a motívumot, amelyben a nemzeti gondolat minden „rendi salaktól” mentesen jelentkezhetett. Az időszak leírására a „rendi nacionalizmus” fogalma implicit vagy explicit formában hosszú ideig a későbbi történetírás számára is érvényesnek tűnt, csakúgy mint az e terminusba beépült, s időközben a marxizmus hatására átalakult evaluatív jelleg is. Kosáry Domokos híres, később könyvvé formált Napóleon-tanulmányában immáron progresszivista szemszögből „feudális nacionalizmusként” használta a kifejezést, s ebbe integrálta a magyar nyelv ügyéért küzdő, illetve nyelvújító nemesi származású értelmiségi eliteket is. Kosáry a tradicionalista nemesi tömegekkel a haladást képviselő magyar bonapartisták szűk csoportját állította szembe, mint az egykori jakobinusok utódait, megteremtve ezzel a búvópatakként csörgedező kontinuitást a kilencvenes évek reformeszméi és a napóleoni háborúk korszaka között. Ha voltak is „magyar bonapartisták”, esetükben csupán néhány, az 1809-es háború idejére már elszigetelt gondolkodóról (Batsányi, Berzeviczy Gergely), illetve maroknyi, a Napóleon schönbrunni proklamációját ügyetlenül terjeszteni próbáló kollaboránsról volt szó. Egyébként ilyen értelemben magának a proklamációnak sem volt semmiféle progresszív tartalma, az ugyanis a függetlenség ígéretével és a régi alkotmány biztosítására irányuló retorikával kizárólag a nemesi nemzethez szólt. A korszak politikai gondolkodásáról szóló nagy eszmetörténeti tablójában Miskolczy Ambrus frissítette fel és revideálta kritikus szemmel Szekfű és Kosáry elképzeléseit a progresszív gondolkodási hagyomány kontinuitásának-diszkontinuitásának kérdésére kihegyezve, s többek között igyekezett lebontani a rendi vagy feudális nacionalizmus kategóriáját is. Legutóbb Vermes Gábor közölt érdekfeszítő írásokat arról, hogy a politikai gondolkodásban az éles határvonások, antagonizmusok helyett sokkal inkább a komplex viselkedési-gondolkodási mintázatokat szükséges vizsgálni, s a kor politizáló emberének gondolkodása leginkább a tradicionalizmus és a felvilágosodás különböző arányú elegyedésével jellemezhető.

A nemesi mainstream politikai gondolkodásának vizsgálatát azonban alapvetően meghatározták (és meghatározzák) a jelenséghez kezdettől társított negatív konnotációk: az időszak egyébként igen gazdag, bár ideológiai sokszínűségében az 1790/91-eshez természetesen nem mérhető szövegtermelésének ma is csupán töredékét ismerjük. A rendiség és a nemesi politika vizsgálatában ugyanakkor ezzel párhuzamosan lezajlani látszik egy „társadalomtörténeti fordulat”, mind a történetírás, mind az irodalomtörténet oldaláról, ami új utakat nyithat meg a politikai gondolkodás történetének kutatói számára is. Egyrészt Szijártó M. István több monográfiában és számos tanulmányban mutatott rá a korszak egyik alapvető társadalomtörténeti tendenciájára, amely szorosan összekapcsolódott az intézmény- és eszmetörténeti folyamatokkal is: a jómódú birtokos nemesség gazdasági-politikai megerősödésére és az „alkotmányos rendiség” kialakulására. Másrészt Vaderna Gábor az elsők között vállalta magára a feladatot, hogy a rendi reprezentatív nyilvánosság társadalmi gyakorlatait szolgáló jellemző költészeti műfajok történetét az alapokról írja újra, korábban feledésre ítélt alkalmi versek hatalmas korpuszait mozgatva meg.

Előadásomban ezen a nyomvonalon haladva teszek kísérletet az időszak nemesi politikai gondolkodásának újraértelmezésére. Úgy vélem, hogy az 1795 és 1811/12 közötti másfél évtized, mely egybeesett a forradalmi és napóleoni háborúk legintenzívebb szakaszával, illetve a korszak négy nemesi felkelésével (1797, 1800, 1805, 1809) különösen alkalmas arra, hogy elemzésén keresztül felmutathatóak legyenek a kései, s a korszak Európájában már unikálisnak számító praxisorientált nemesi-nemzeti politikai gondolkodás jellemzői, különös tekintettel az exkluzív nemesi konstitucionalizmus fejlődésére és a politikai közösség kollektív identitásának korlátozott nemzetiesítésére, azaz a nemesi nacionalizmusra nézve. A korszak nyilvánosságának működése olyan sajátosságokat mutat, amelyek csak kivételesen teszik lehetővé, hogy az eszmetörténet-írás klasszikus módszerével élve klasszikus szerző- és műközpontú elemzéseket végezzünk. Szűkebb értelemben vett „vitatkozó” politikai röpiratok ugyanis az időszakban csak elvétve, illetve egy-egy konkrét probléma, ügy köré koncentráltan jelentek meg (nyelvkérdés, devalváció, Piringer-Gustermann-vita), a kor sajtója pedig továbbra is referáló jellegű maradt. A nyilvánosan hozzáférhető politikai szövegek nagy részét ezek helyett a szűkebb alkalmisághoz – mindenekelőtt a diétához, a megyei reprezentációhoz és a nemesi felkelések (de)mobilizációjához – tapadó korpuszok tették ki. Éppen ezért a későbbi részletes elemzések megalapozásának előfeltételét jelenti, hogy a rendi reprezentatív nyilvánosság működésének sajátosságait a társadalom- és kommunikációtörténet eszközeinek segítségével részleteiben tárjuk fel. A röpiratos korpusz feltárása mellett különösen fontos szerepet kell, hogy kapjon az időszakban rendszeresen ülésező diéta (ehhez segítséget jelentenek Poór János eltérő szemléletű, de alapos és kiváló tanulmányai), s mellette a vármegyei politika (a megyegyűlések), illetve az intézményeket működtető elitek társadalomtörténetileg is megalapozott eszmetörténeti vizsgálata, mely a politikai kommunikáció és nyelvhasználat rendszerszintű feltárása mellett a biografikus és mikrotörténeti szemléletet is igyekszik érvényre juttatni. Előadásomban az előbbi és az utóbbi perspektíva konvergenciájának szükségességét konkrét, a nyugat-dunántúli vármegyékből (Zala, Vas, Veszprém) származó példák kapcsán igyekszem bemutatni, s egyben amellett érvelni, hogy egy tervezett angol nyelvű kézikönyv összeállítását, ha az az eszmetörténeti összefoglalókra olyannyira jellemző leegyszerűsítő narratívákat el kívánja kerülni, mindenképpen a korabeli politikai-társadalmi nyilvánosság működésének a mélyére hatoló forrásfeltáró munkának kell megelőznie.

Schlett István

A politikai gondolkodás mint a politikai cselekvés komponense

Ellentétben az elterjedt szóhasználattal a „politikai gondolkodás” kategóriáját leszűkített értelemben használom; vizsgálataimat arra a gondolkodásmódra koncentrálom, amely a politikai cselekvés során kialakult döntéshelyzetek megoldásában jelenik meg. E gondolkodásmód tehát a vita activa és nem a vita contemplativa körébe tartozik; a politikai térben cselekvő egyén (a hivatásos és alkalmi politikus) és politikai közösség előtt álló problémák megfogalmazására és megoldására irányul, szemben a politikáról elmélkedő tudóssal és filozófussal, akinek figyelme a politikai jelenség megértésére, leírására, illetve a politikához kapcsolódó ontológiai problémákra irányul. S noha nyilvánvaló, hogy a cselekvő politika és a politikatudomány, politikaelmélet és a politikai eszmék között létezik kapcsolat, talán mégis kijelenthető, hogy a politikus, a politika mibenlétét és működését vizsgáló tudós, valamint az univerzális érvényű normák megalkotásra törekvő filozófus gondolkodásmódja között kell legyen különbség.

Kutatásaim tehát az általam politikai gondolkodásnak nevezett jelenség sajátosságainak vizsgálatára irányulnak. Nagyon egyszerűen fogalmazva: arra vagyok kíváncsi, hogyan gondolkodnak a politikusok; azaz milyen megkülönböztető sajátosságai vannak a politikai cselekvéshez kapcsolódó gondolkodásmódnak.

Úgy gondolom, hogy e kérdés megválaszolásához úgy juthatunk el, ha előbb számba vesszük, hogy voltaképpen miről gondolkodnak a politikusok, majd megvizsgáljuk, miért is teszik ezt. Ebből következett módszertani választásom: azt feltételezem, hogy a megismerésnek egyik módszere lehet a cselekvő politikusok döntéseit vizsgáló politikai gondolkodástörténet.

Stipta István

A 19. századi magyar politikai és jogi gondolkodás viszonya és együttes vizsgálatuk módszertani kérdései

A magyar történeti gondolkodást és politikai cselekvést egyaránt jelentősen alakították a jogi, főleg alkotmányjogi szempontok és – az ebbe a körbe tartozó – politikai törekvések. A nemesi alkotmányosság eszménye nem csupán szuverenitás-és kiváltságvédő hivatkozás volt, hanem a rendi korszak politika-alakító aktivitásának is fontos részét is képezte. A korabeli politikai diskurzusok legfontosabb terepe a törvényalkotás és a vármegye volt. A vármegyéknek (a törvényhozásbeli, a végrehajtási és igazságszolgáltatási teendőiken túl) ténylegesen érvényesített politikai hatáskörük is volt, idővel a közélet fontos fórumaivá váltak. A vármegyei vis inertiae nem csupán alkotmányos alapelv, hanem a politikai ellenállás egyik valós (igaz, nem minden esetben hatékony) fegyvere volt. Az államjogi és más tételes joghoz kötődő kategóriák, gondolkodási modellek és érvelési technikák a kiváltságolt rétegek gondolkodásának szerves részét képezték. A valóság alakítására irányuló politikai diskurzusok az állami szervek központi, területi és helyi szintjein (többnyire a közjogi szokások által megszabott) jogi keretek között folytak. A rendi korszakbeli ítélkezés nem különült el a politikától, így a hatalmi szándékok gyakorta ítéleti formában jelentek meg. A jogi (jogászias) gondolkodás a rendi közjogi alapok megszüntetése után is komoly befolyást gyakorolt a szellemi életre és a gyakorlati politikára egyaránt. Az 1848-as jogi (törvényes) forradalom döntő részben a jog szférájában zajlott, a politikai vitákat átmenetileg lezáró áprilisi törvények hosszú távon érvényes alkotmányjogi és tételes jogi alapelveket rögzítettek. A jogélet területén a kiegyezés utáni időszak rendkívül progresszív változásokat hozott, de a reformok jelentős része ekkor is a régi jurisztikai gondolkodásmód terméke volt, és a továbbvihető hagyományokra épült.

Napjaik jelentős hazai történettudományi és politikatörténeti művei feltűnő módon kerülik a jogtörténeti közelítésmódot. A huszadik századra a jogtörténet-tudomány egyébként is háttérbe szorult, napjainkra pedig szinte teljes ignorálása vált jellemzővé. A köztörténeti (és részben a politológiai) szakirodalom a jog tudományos fogalmát is szűken értelmezi, javarészt a tételes jogot, a klasszikus jogágak (büntetőjog, magánjog) normáit érti alatta. Pedig a jogtudomány egyaránt vizsgálja a tételes jogot, a jogot körülvevő eszméket, a normák gyakorlati érvényesülését és kutatási tárgyának tekinti a politika-tudomány szempontjából is fontos alkotmányjogot, a közjogot, és az állam intézményi sajátosságainak vizsgálatát. A konferencia jogtörténész előadójaként a két tudományág együttműködésének, a politikai és a jogi gondolkodás kapcsolatának fontosságát hangsúlyozom, továbbá a politikai és a jogi narratíva párhuzamba állításának szükségességét vetem fel.

A készülő angol nyelvű összefoglalás miatt felmerül a közjogi tudástranszfer és az állami részintézmények adaptálásának kérdése. Álláspontom szerint a magyar modernizáció dualizmus-kori időszakában az állam- és jogélet területén – bár gyakran történt hivatkozás előremutató külhoni megoldásokra – nem mutatható ki mechanikus modellkövetés. A hazai közjogi szervezet fő szabályként organikus módon, a közjogi múlt kíméletével és a gyakorlati igényeknek megfelelően alakult ki. Vonatkozik ez a gyakran az angollal rokonított területi önkormányzati rendszerünkre is.

A történelmi (!) alkotmánnyal kapcsolatos politikai és törvényhozási viták elemzése a tudományágaink közös feladata lehetne. Az előadásban érintem Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István történelmi alkotmánnyal kapcsolatos, tágabb értelemben a polgári átalakulásunk folytonos vagy megszakított jellegével összefüggő – egyben a kor politikai cselekvését is érdemben alakító – álláspontját.

A jogtörténet-tudomány kiváló képviselői (közöttük a nem jogász végzettségű Eckhart Ferenc) már a két világháború között megállapították, hogy a 19. század hazai alkotmányfejlődése szerves jellegű, az állami és jogéletünk a folytonos reformok nyomán formálódott. A hosszú 19. század az alkotmányjog és a – szoros értelemben vett – jogélet területén az első világháború kezdetéig, a rendkívüli törvények hatályba léptetéséig tart. A kivételes hatalomról szóló 1912. évi LXIII. tc. nyomán született törvények és alacsonyabb szintű jogi normák megszakították a múltunk előremutató hagyományaira épülő hazai jogfejlődést.

Szabó P. Katalin

Eötvös József és a „nem adózók”

Előadásomban folytatom az 1840-es években azon politikai stratégiák vizsgálatát, melyek a szűzvállas nemesek sajtótermékekben való megjelenítéséhez kapcsolódnak. Véleményem szerint ezekben az években már megfigyelhető egyfajta modern politikai marketing és eszerint a közéleti személyiségek egy előre meghatározott stratégiához igazították tevékenységüket. Provokatív állításom korábbi publikációimban arra alapozom, hogy már ezekben az években is megjelenik, hogy a politikai disputákban a reformkori sajtóban politikai kampányok jellemző vonásait észlelhetjük. Ilyenek például a már valamelyest egységes kampánystratégiára való törekvések és a szavazati joggal rendelkezők viselkedésének tudatos befolyásolására való indíttatás.

A szűzvállasok azon nemesek liberálisok által való, szokatlanul erős temporalitással rendelkező megnevezése volt az 1840-es években, akik konzervatívok voltak és a közteherviselésért vívott disputákban elhatárolódtak az adófizetéstől. A gúnyszó használatához a republikánus politikai nyelvben erősen hozzákapcsolódik egy határozottan negatív konnotáció. Önazonosság kifejezésében látható funkcióra a szó előfordulásai között például mindösszesen csak egy példát találtam és véleményem szerint az is tévesztés volt a nyelvhasználó részéről.

Előadásomban több éves kutatásomból egy újabb irányból megkezdett vizsgálat módszertanáról szeretnék beszélni, mely az Eötvös József által használt politikai nyelvben vizsgálja a „nem adózók” megjelenítését, ugyanis a kutatás aktuális állása szerint Eötvös József a szűzvállas kifejezést a sajtóban az erősen kompetitiv helyzet ellenére sem használta.

Kulcsszavak: „nem adózók”, 1840-es évek, szűzvállasok

Tóth Kálmán

A hosszú 19. századi magyar politikai gondolkodás történetének kortárs „mesternarratívái”

A hosszú 19. századi „klasszikus” magyar politikai gondolkodás kutatói aligha kerülhetik meg azzal a kérdéssel való szembenézést, hogy mennyiben igazolható az a szakirodalmi tézis, hogy a korszak politikai gondolkodástörténete néhány versengő ideológia (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus, nacionalizmus) bemutatása révén tárgyalható.

Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet című 2007-ben megjelent felsőoktatási tankönyve, valamint Schlett István négykötetes monumentális összefoglaló munkája, A politikai gondolkodás története Magyarországon is így mutatja be a korszak gondolkodásmódját. Szintén figyelmet érdemel még a korszakot érintő kortárs narratívák közül Kecskeméti Károly Magyar liberalizmus 1790−1848 (2008), és Vermes Gábor Kulturális változások sodrában. Magyarország 1711 és 1848 között (2011) című munkája, ezek ugyanis eredetileg francia ill. angol nyelven íródtak, és szerzőik nézőpontját is befolyásolta emigráns mivoltuk.

Takács és Schlett tudatosan eszmetörténészként járnak el, de nem azonos a módszertanuk. Takács József, Modern magyar politikai eszmetörténet című kézikönyvének bevezető fejezetében megfogalmazott álláspontja szerint „azt szokták mondani, hogy a modern politikai gondolkodástörténet alapvetően három nagy eszmecsalád, a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus történeti alakváltozataival, versengő belső tradícióikkal, nyelvezeteikkel és érvkészletükkel, alapvető szerzőikkel és műveikkel, vitáikkal és különböző vegyülékeikkel foglalkozik”. (8.) Ezen ideológiák előtörténetének megértéséhez ő a cambridge-i eszmetörténeti iskola által körvonalazott politikai nyelveket (republikanizmus, ősi alkotmányra való hivatkozás, felvilágosult kormányzás és csinosodás politikai nyelvei) vonja be vizsgálatába, melyet nála a bármely nagy eszmecsaláddal összekapcsolhatónak tartott nacionalizmus jelensége egészít még ki.

Míg Takács az adott korra jellemző politikai nyelvek, diskurzusfajták, és szótárak természetét kutatja, addig Schlett a politikainak az adott korra jellemző meghatározó vonásait keresi. Nagyszabású művében (A politikai gondolkodás története Magyarországon) a 19. és a 20. századot ugyancsak a versengő paradigmák koraként írja le, megkísérelve magyarázattal szolgálni arra az általa egyáltalán nem magától értetődőnek tartott jelenségre, hogy az ideológiák versengése végig kísérhette ezt a két évszázadot. (Appendix, 86.)

Vagyis sem Takács, sem Schlett, de a két másik elemző (Vermes és Kecskeméti) sem tudja narratíváját kiszakítani a hagyományos ideológiákra (így a liberalizmusra, konzervativizmusra, szocializmusra és nacionalizmusra) való hivatkozási formák kényszeréből. Mindez azért látszik vitathatónak, mert a korabeli politikai szereplők jó ideig nem ezekkel a címkékkel határozták meg magukat és egymást, s még ha egy idő után meg is jelentek e kategóriák a korabeli szövegekben, jelentésük számukra döntő módon eltért az e fogalmakhoz általunk társított jelentésektől.

A magyar vonatkozásokat tágabb regionális összefüggésrendszer részeként tárgyaló szintézisként a korszak politikai gondolkodását bemutató „mesternarratívák” között feltétlenül meg kell még említeni a Trencsényi Balázs nevével fémjelzett többszerzős angol nyelvű munkát a kelet-közép-európai modern politikai gondolkodás történetéről (A History of Modern Political Thought in East Central Europe), melynek első kötete szintén a „hosszú 19. századra” fókuszál, és a modernitás különböző fázisait és alakváltozatait a felvilágosodás, a romantika, az állam- és nemzetépítés, valamint a tömegek politikai részvételének koraként tárgyalja transznacionális értelmezési keretben, egy nemzetközi szerzőgárda közös erőfeszítésének eredményeként. Ez az átfogó igényű összefoglalás a köztes utat követi a politikai modernitás regionális alakváltozatainak történetét és az egyes eszmék párhuzamos jelenlétét bemutató elbeszélési módok között. Társadalmi és politikai kontextusokra, retorikai hagyományokra és diszkurzív keretekre koncentrál, a különböző beszédmódok eltérő hagyományainak és a hatalmat vitató vagy legitimáló egyedi törekvéseknek az összjátéka áll a vizsgálódás fókuszában.

Veliky János

Irányzatformáló politikai viták az 1840-évek elején

A megjelölt témakör feltárásában használom a fogalomtörténet (Reinhart Koselleck) módszerét. A jelenség az un. „A Kelet Népe”-vitával indul, ebben a körben megvizsgálom a fontos megszólalók (Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Dessewffy Aurél, Vörösmarty) megközelítéseit. Majd elemzem a „Garat” és az „Akadémiai beszéd” szövegét. Végül – miután a vita a szélesebb nyilvánosság keretei közé lépett – a „Jelenkor” és a „Pesti Hírlap” hasábjain megjelenő szövegeket elemzem.

Veres Miklós

„…mindenik utópia tükre azon kornak, melyben fellépett…”
Eötvös József politikai gondolkodásának hatása a hazai utópisztikus és tudományos-fantasztikus irodalomra 1860 és 1880 között

Előadásom azt a kérdést járja körül, hogy Eötvös József utópiákkal kapcsolatos kritikája milyen hatással volt az 1860-as, 1870-es évek hazai utópisztikus irodalomára. Az előadás első szakaszában bemutatom az Eötvös politikai gondolkodásában megjelenő utópia-ábrázolást, felvázolom elképzeléseit a jövőről, valamint ismertetem Eötvös álláspontját a jövőt formáló tudományos fejlődésről, szociális és társadalmi folyamatokról. Eötvös Józsefet élénken foglalkoztatta Magyarország jövője, miközben az utópia megvalósításának lehetőségét következetesen elvetette. Szeretnék rámutatni, hogy az utópiákat alkotó filozófusok és írók (mint Platón és Cabet), valamint az utópista szocialisták (Owen, Fourier stb.) elképzelései miként formálták Eötvös utópiákkal szembeni gondolkodását. Eötvös utópiákat elutasító álláspontja, a természettudományok fejlődésével összefüggő nézetei, illetve a jövővel kapcsolatos reményei és aggodalmai, a szocializmussal és a kommunizmussal szemben megfogalmazott ellenvetései jelentős mértékben befolyásolták az 1860-as és 1870-es évek hazai utópisztikus irodalmának jövőképeit. Gyakorlati eseteken keresztül szeretném bemutatatni ezt a hatást, például Jókai Móron keresztül, aki a korszak utópisztikus és sci-fi irodalmának kulcsművét (A jövő század regénye) jegyzi. Eötvös hatással volt olyan későbbi publicistákra is mint Beksics Gusztáv, aki Barna Arthur című regényével merészkedett az utópisztikus irodalom területére.